Valahol olvastam nemrég, hogy a hegyek a méltóságot, nagyságot fejezik ki. Én mikor ránézek egy sziklára, hegyre, arcokat látok, az az érzésem, mintha az óriások világát látnám kimerevített képben. Arcok, testrészek, arckifezések egy számomra merev, megkövült változatban.
Archívum január, 2010
Tél van. Esik a hó. Fehér, szagtalan tisztának tűnő víz. Átalakult érzelem. Víz elem. Lenyugodott, megjelent, szilárdnak tűnő, mégis egy kis meleg hatására azonnal átalakuló, vízzé váló energia. A fagyot enyhíti, elviselhetőbbé teszi a telet, mert minden, amit a hóval, hóban lehet csinálni, jobb kedvet, közös játékot, sportot, mozgást, megújuló energiát szül. Hiszen vízből van, érzelmi energia, mozgásba hozza az elemeket, eltűnik, majd újra hull. Átalakul.
Szellős gondolatmenet. Levegős. Kisöpri belőlem a felgyűlt gondolatfoszlányokat. Valami szépre gondolok. Becsukom a szemem, még jó hogy tudok vakon írni, s gondolok. (Micimackó gondol gondol.)
Egy vízparton ülök, kéklő óceán, de lehet hogy tenger ez, s a szél a hátára vesz, s mostmár egy felhőn csücsülök, s nézem a kéklő eget. Alattam a tenger, felettem az ég, milyen idézet ez? Nem ugrik be, de jobb is, hiszen nem kellenek most a gondolatok. Jelen vagyok. Felhő vagyok. Jaj, de nem, mégsem, hiszen a szélről akartam írni, széllé válni, levegővé. Nem válhatok azzá, ami már vagyok, súgja egy gondolat. Levegő. Levegő jegy. Az vagyok, ebben születtem szellő, fuvallat, légáramlat vagyok.

Loading ...

